Interjú Szamos Mátyásnéval, Margit nénivel
Stílszerűen a család szentendrei cukrászdájában találkozunk, mert Margit néni szerette volna megmutatni nekünk a Marcipán Múzeumot is, ami a férje nagy büszkesége volt. Mikor belépett, először rá sem eszméltünk, hogy ő az, akit várunk: 90 éves korához képest határozottan fitt, energikus benyomást keltett.
„A Szolnok megyei Rákóczifán születtem. Ez olyan falu volt, amely körbe volt véve uradalommal, úgyhogy nem is tanulhatott senki, csak négy elemire volt lehetőség. Én nyolcadik gyerek voltam, és árva. 12 éves korom óta dolgoztam, mint a környezetemben mindenki, reggeltől estig, mezítláb.16 évesen jöttem Budapestre. Dolgoztam egy cukrászdában hat évig, ott ismertem meg a férjemet a háború alatt. Ő szentendrei szerb volt, eredetileg Szlávics Mladennek hívták, de találkozásunk idején már a magyarosított nevét viselte.
A férjem kiváló cukrász volt, imádta a szakmáját, és nagyon értett hozzá. Családközpontú volt, mindent megtett családért, a gyerekeiért. De bohém volt - nagyon szeretett sakkozni, kártyázni. Mielőtt megesküdtünk, mondta, hogy ne hagyjam, mert tudta, hogy ez egy szenvedély. De sem az életünk, sem a munka kárára nem vált, hát hagytam neki, mert különben szenvedett. Hétfőnként volt a kártyapartija, ugyanazzal a társasággal, a Liszt Ferenc téren – több mint 40 éven keresztül. Olyan érdekes, hogy mi, „kártyaözvegyek” még mind élünk, bár már mindegyikünk 90 felé jár – a férjeink már mind elmentek.
Mivel mindketten nehéz körülmények között, szegénységben nőttünk fel, szerettünk volna többet adni a gyerekeinknek – már amit a háború utáni Magyarországon az ember adni tudott. De taníttattuk őket: két gyerekünk diplomázott, a legkisebb, Laci az érettségi után cukrász lett. Nemcsak az apja szakma iránti szeretete, alázata volt meg benne, hanem az istenadta tehetsége is: ami most a Szamos Marcipán, azt szakmailag neki köszönhetjük. 1999-ben a lányom és a vejem is feladták a szakmájukat, és a családi vállalkozás építésén, működtetésén dolgoznak.
A HÍR FOLYTATÁSA >>
„A Szolnok megyei Rákóczifán születtem. Ez olyan falu volt, amely körbe volt véve uradalommal, úgyhogy nem is tanulhatott senki, csak négy elemire volt lehetőség. Én nyolcadik gyerek voltam, és árva. 12 éves korom óta dolgoztam, mint a környezetemben mindenki, reggeltől estig, mezítláb.16 évesen jöttem Budapestre. Dolgoztam egy cukrászdában hat évig, ott ismertem meg a férjemet a háború alatt. Ő szentendrei szerb volt, eredetileg Szlávics Mladennek hívták, de találkozásunk idején már a magyarosított nevét viselte.
A férjem kiváló cukrász volt, imádta a szakmáját, és nagyon értett hozzá. Családközpontú volt, mindent megtett családért, a gyerekeiért. De bohém volt - nagyon szeretett sakkozni, kártyázni. Mielőtt megesküdtünk, mondta, hogy ne hagyjam, mert tudta, hogy ez egy szenvedély. De sem az életünk, sem a munka kárára nem vált, hát hagytam neki, mert különben szenvedett. Hétfőnként volt a kártyapartija, ugyanazzal a társasággal, a Liszt Ferenc téren – több mint 40 éven keresztül. Olyan érdekes, hogy mi, „kártyaözvegyek” még mind élünk, bár már mindegyikünk 90 felé jár – a férjeink már mind elmentek.
Mivel mindketten nehéz körülmények között, szegénységben nőttünk fel, szerettünk volna többet adni a gyerekeinknek – már amit a háború utáni Magyarországon az ember adni tudott. De taníttattuk őket: két gyerekünk diplomázott, a legkisebb, Laci az érettségi után cukrász lett. Nemcsak az apja szakma iránti szeretete, alázata volt meg benne, hanem az istenadta tehetsége is: ami most a Szamos Marcipán, azt szakmailag neki köszönhetjük. 1999-ben a lányom és a vejem is feladták a szakmájukat, és a családi vállalkozás építésén, működtetésén dolgoznak.
A HÍR FOLYTATÁSA >>
Megjegyzések
Megjegyzés küldése